Nők mint az erőszak áldozatai a médiában. 2011. 11. 26. ELTE

Civil szervezetek munkatársaivalamint  a nyomtatott és az elektronikus médiában dolgozó újságírók beszélgettek

  •  az áldozathibáztatásról,
  •  a nők elleni erőszak romanticizálásának jelenségéről,
  •  a médiában megjelenített-megszólaltatott áldozatok védelméről,
  •  a nők elleni erőszak hiteles megjelenítésének igényéről.

 

„NŐK MINT AZ ERŐSZAK ÁLDOZATAI A MÉDIÁBAN”

Pódiumbeszélgetés

(2010. november 26., Budapest, ELTE BTK, Múzeum krt 6-8., Kovács Máté terem)
Moderátor: Pap András László (ELTE)
Résztvevők: Bombera Krisztina (MTV); Janecskó Kata (Index); Makki Marie-Rose (Hetek); Ónody-Molnár Dóra  (Népszabadság); Spronz Júlia (PATENT Egyesület); Horváth Éva (NANE Egyesület); Balogh Lídia (MONA Alapítvány)

 – Pap András László (ELTE): Köszöntök mindenkit az ELTE BTK Kommunikáció és Média Tanszék nevében ezen a pódiumbeszélgetésen. A beszélgetés a 16 Nap a Nőkkel Szembeni Erőszak kampány keretében zajlik (november 25-e, a Nők Elleni Erőszak Leküzdésének Világnapja és december 10-e az Emberi Jogok világnapja közötti 16 napot foglalja magába, és 1991 óta fut a világ számos országában ez a kezdeményezés). Úgy állítottuk össze a meghívottak listáját, hogy civil szervezetek munkatársai, illetve újságírók vesznek részt ezen a beszélgetésen. Amiről itt szó lesz, az a nők elleni erőszak megjelenítése a médiában. A kérdés az – és itt, gondolom, egy dilemmát fogunk körüljárni –, hogy mi szól amellett, illetve az ellen, hogy a médiában névvel (vagy legalábbis felismerhetően) jelenjenek meg áldozatok. Én azt gondolom, hogy két nagyon fontos érv szól mellette. Az egyik az az, hogy ez rendkívül hatékony eszköz lehet az erőszak elleni fellépésre: az ilyen típusú erőszakos cselekményeknél a látencia nagyon magas, és hogy ha a média révén publicitást kap, archoz köthető válik asz erőszak, az esetleg a társadalmi felelősségvállalást, másrészt az üggyel való foglalkozást is elősegítheti. A másik érv, ami kicsit absztraktabb, és az én megközelítésemhez és szakterületemhez közel áll, azt mondja, hogy egy demokratikus társadalomban minden, ami a büntető igazságszolgáltatást és általában a jogot érinti, az nyilvános. Tehát a társadalom normáinak a megsértése esetén, ahol rendőrök, ügyészek, bírók járnak el, a médiának nemcsak joga, hanem kötelessége is ennek a megjelenítése. Azt se felejtsük el, hogy a nagy médianyomás az ügyeknek a hathatósabb kivizsgálását is eredményezi. Ezzel arra gondolok, ami például a romagyilkosságokkal történt az elmúlt hónapokban: ha nem lett volna – bár ezt nem lehet leellenőrizni – ekkora médianyilvánosság, akkor nem biztos, hogy ilyen hatékony lett volna a nyomozómunka. Ezek a pro-érvek. A kontra-érvek már egy kicsit számosabban vannak – ez persze nem jelenti azt, hogy ezek fognak győzni – de hát erről majd ti győzzetek meg bennünket! Az egyik érv nyilván az áldozatok személyiségi jogaira hivatkozik. Felmerül, hogy nem biztos, hogy tudja az áldozat, amikor például hozzájárul ahhoz, hogy a sajtónak nyilatkozzon, hogy tulajdonképpen mivel is jár ez az ő számára. És azért itt is figyelembe kell venni azt, hogy a médiának van egy hajlandósága egyrészt az áldozathibáztatásra, másrészt arra, hogy az erőszak romanticizálását helyezze előtérbe. A publicitás másodlagos viktimizációs helyzetet is eredményezhet: ha például nem kerül jogerős bírósági ítéletben megállapításra az erőszak, még akár be is perelhetik rágalmazásért, becsületsértésért, egyebekért az nyilvánosságot vállaló áldozatot. Kontra érvként említhető az internet is: ami megjelenik a médiában, az rajta lesz az interneten is, főleg ha elektronikus médiáról beszélünk – és az internet nem felejt, és így még az áldozatok unokái-dédunokái is szembe találkozhatnak a történettel. További sajátossága ennek az erőszaktípusnak, mint már említettem, a látencia. A kutatások azt bizonyítják – ami nem meglepő –, hogy a látenciát befolyásolja az, hogy félnek az áldozatok attól, hogy esetleg a nyilvánosság elé kerüléstől további hátrányokat szenvedhetnek, és ez visszatartja őket abban is, hogy a hatóságokhoz forduljanak. Érv lehet az is, hogy az erőszak áldozatainak sajátos helyzete miatt a privacy fogalmát szélesebben kell értelmezni, mint egyébként, mivel a sérelemből fakad egy erősebb igény a nyilvánosság kizárására. Mit gondoltok – újságíróként, civil szervezeti aktivistaként – ezekről az általam felvetett gondolatokról?

– Bombera Krisztina (MTV): Én cizellálnám. Nem lehet egybemosni elektronikus sajtót és írott médiát, gyerekáldozatot és felnőtt áldozatot. Most rögtön egy csomó konkrét ügyem jutott az eszembe a saját 15 éves praxisomból, például egy kisfiú, aki szexuális erőszak áldozata lett az iskolában. Kicsi volt, hatéves, és a mamája belegyezett, hogy beszéljen a kisfiú az akkori egyik kereskedelmi tévé bulvárműsorának, amelynél dolgoztam. Akkor felhívtam a kollégát – forgott velem a világ! – hogy ez hogy történhetett meg, hogy a kisfiút arccal mutatjuk, és arról beszél, hogy mi történt vele. És ő azt mondta, hogy: „Ne hülyéskedj, hát a mamája belegyezett! Írásba is adta nekünk, hogy belegyezett, hogy a kisfiú beszélhet.” Én ezt teljes mértékben elfogadhatatlannak találtam, hogy a kisfiú egy ilyen másodlagos viktimizáción esett keresztül, hogy nagy nézettségű bulvárműsorban, hatévesen, természetesen az önrendelkezésnek a limitált birtokában, ilyen helyzetbe hozták. Most a spektrum egyik szélén egy gyereket említettem, akinek a kiszolgáltatottsága duplázódott azáltal, hogy megmutattuk a tévében, de amikor például közszereplők beszélnek, névvel, a múltjukról, és hogy mik történtek velük, annak például tud haszna lenni. Láttam egy nagy olvasottságú bulvárlapban pár éve egy híres magyarországi pornószínésznőnek a gyerekkoráról egy anyagot: hogy milyen brutálisan bántalmazták őt is, az édesanyját is – és ő ezt vállalta, apuka is meg lett kérdezve, aki szánja-bánja, hogy így történt, nem tagadja…És ennek, valamiért úgy éreztem, hogy haszna van: miközben még mindig van, aki örömlánynak nevezi a prostituáltat (ami szintén egészen elképesztő), miközben nem fogják fel az összefüggést sokszor, hogy a prostitúció áldozatai bántalmazás áldozatai is gyerekkoruktól, akkor egy-egy ilyen cikk talán rá tud világítani ilyen összefüggésekre. És mindez egy konkrét ismert személy sorsán keresztül lett bemutatva, aki vállalta, elmondta, hogy születése óta nehéz sorsa volt – amúgy, jelen pillanatban is nehéz sorsa van szerintem, mert pornószínésznő – és felvázolta egy életútnak a nagyon jól diagnosztizálható és nagyon gyakori esetét. Tehát valószínűleg tematizálnunk kellene, hogy mikor és hol lehet áldozatokat megszólaltatni.

– Balogh Lídia (MONA): Csatlakozva ehhez a témához, hogy milyen körülmények között, és milyen áldozatokat lehet megszólaltatni – szeretnék felidézni egy olyan példát, amellyel nemrégiben találkoztam. A MONA csatlakozott egy olyan kampányhoz, amelyet az Amnesty International szervezett, és amelynek a nőinemiszerv-csonkítás gyakorlatának megszüntetése a célja, európai szinten: azaz, hogy az Európai Unió lépjen fel ez ellen az emberijog-sértésnek tekinthető gyakorlat ellen. Az egyik eleme a kampánynak, hogy a résztvevő országokban igyekeznek olyan önként jelentkező érintetteket keresni, akik hajlandók felvállalni az úgynevezett ’Strong Voice’, azaz „Erős Hang” szerepét. Itt az érintett alatt azt értik, aki vagy maga elszenvedte ezt a káros gyakorlatot, tehát alávetették a nőinemiszerv-csonkításnak, vagy esetleg ennek a veszélye miatt menekült el a származási országából, és így érkezett Európába, de például az egyik Strong Voice egy férfi, aki a kislányait védendő érkezett menekültként az Európai Unióba – és ő vállalta fel ezt a szerepet. A jelentkező személyeket médiatréningen készítik fel erre a szerepre: segítséget kapnak, hogy hogyan tudnak érvelni. Tehát, ha az újságíró olyan módon is közelíti meg ezt a témát, hogy igyekszik bagatellizálni vagy relativizálni, akkor elvileg az interjúalany megfelelően tudja alakítani az ilyen beszélgetéseket. A Strong Voice-nak jelentkezők  vállalják, hogy amíg tart ez a projekt (még másfél évig), addig megjelennek a médiában. Fizetésük nincs, de a költségeiket térítik, és kapnak egy támogató közeget. Szerintem ez például egy olyan modell, ami arra van kitalálva, hogy az áldozatok megjelenítésével kapcsolatos aggályokat valahogyan szétoszlassa – és már megy egy ideje, és működőképes modellnek tűnik. Például hallottam egy Strong Voice-ról, egy írországi kisvárosban élő, Afrikából származó nőről, akit a környezetében már úgy ismernek mint aktivistát Tehát ide nőtte ki magát ez a dolog, hogy egy új szerepet kapott, és az nem csak egy testileg csonkított ember szerepe…Nála valószínűleg nem következett be másodlagos viktimizáció, és nem rekedt benne abban a helyzetben, hogy csak azt látják, hogy ő egy áldozat, és hogy a testével mit tettek…

. – Spronz Júlia (PATENT): Hát én szorgosan feljegyzeteltem, hogy mik azok az érvek, amelyek amellett szólnak, hogy jelenjenek meg az áldozatok, mert én magam sose találok ilyen érveket. Én már jó pár éve közvetítem a média igényeit az áldozatok felé, és az a tapasztalatom, hogy egy motivációja szokott lenni az áldozatoknak: az, hogy az igazságszolgáltatás formális csatornáin nem nagyon boldogulnak, és azt gondolják, hogy esetleg a média segítségével tudják az ügyüket alakítani. Aztán ez nem sikerül. Így a végén kiderül, hogy kár volt az egészet vállalni, mert nem sok minden változott. A média részéről az a hozzáállás, hogy átpasszolják az áldozatokra a döntést: hozzájárul, tájékozott, informált, beleegyezését adja… Ez számunkra egyáltalán nem elfogadható, és ugyanazért nem, amiért elfogadhatatlannak tartjuk a magyar jogrendszernek azt a megoldását is, hogy a szexuális erőszakkal kapcsolatos ügyeket magánindítványra üldözi… Ez a liberális hozzáállás: hogy úgy csinálunk, mintha az áldozat jogait tisztelnénk, de igazából csak az van, hogy nem védjük őt meg…

– Ónody-Molnár Dóra (Népszabadság): Én ott kezdeném, hogy szerintem egészen más most a szerkesztőségek hozzáállása a téma befogadására, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt volt, de azt hiszem, ez az egyetlen pozitívum, amit tudnék említeni. Mert úgy néz ki, hogy amikor egy újságíró hoz egy sztorit, mondjuk, családon belüli erőszakról, akkor meg kell vitatnia a szerkesztőjével, hogy az érdemes-e arra, hogy munkát fektessen bele az újságíró. Sokszor már itt el szokott dőlni, sajnos, ezeknek a történeteknek a sorsa: nem minden esetben van erre a témára érdeklődés a – és itt a gender-szempontot nem tudom nem megemlíteni – férfiak által dominált szerkesztőségekben. A magasabb döntéshozó pozíciókban inkább férfiak vannak, minél inkább megyünk felfelé, annál inkább: ez a média világában is így van. Ezért eleve nehéz egy újságírónak ezeket a történeteket behozni. Azért is nagyon nehéz dolog újságíróként a családon belüli erőszakot, illetve a nők elleni erőszakot megjeleníteni, mert van egy szerkesztői elvárás, és ez az újságírók számára nagyon gyakran kényszerként jelenik meg: hogy mindig jelenjen meg a másik oldal is. Én, amikor erőszak áldozatairól van szó, nem mindig vagyok feltétlenül kíváncsi arra, hogy az elkövetőnek milyen hányattatott sorsa volt, és mi vezetett odáig, hogy például terrorizálja a barátnőjét. A harmadik dolog, amit megemlítenék, hogy az újságíróképzésből totálisan hiányzik az, hogy milyen felelősségünk van abban, ha egy sztorit behozunk a nyilvánosságba. Akár szociális következményei is lehetnek, akár emberi jogi, akár gazdasági: nagyon-nagyon sokrétű a folyamat, ami egy cikk után elindul, és erre egyáltalán nincsenek felkészítve az újságírók. Szerintem ezt a képzésbe bele kellene venni, mert ez nem csak a konkrét áldozatokkal kapcsolatos cikkeknél van így, hanem az emberi jogi témafelvetéseknél majdnem mindig, azt hiszem.

Horváth Éva (NANE): Én annyit tennék hozzá, hogy nem csak akkor lehet traumatizáló ez az áldozatnak, ha megjelenik a médiában, ha gyerekről van szó, hanem akkor is, ha egy felnőttről, akiről azt feltételezzük, hogy fel tudja mérni ennek a következményeit. Sokszor nem tudja, és nagyon traumatizáló lehet számára, ha megjelenik arccal vagy névvel. Én a Megerőszakoltak.blog.hu-nak is a szerkesztője vagyok, ahová erőszak-történetek kerülnek fel, teljesen névtelenül, és külön felhívjuk a beküldők figyelmét arra, hogy a történetek alapján ne legyenek azonosíthatóak. De még így is előfordul, hogy levetetik a nők a történeteiket, mert meggondolják magukat, és inkább mégse akarják, hogy az olvasható legyen az interneten. Amikor valaki már alapvetően feldolgozta azt, ami történt vele, és úgy kiáll a nyilvánosságra, és beszél róla, az tényleg lehet pozitív, és a további feldolgozást is segítheti. Például a „Mérgező szülők” című könyv írója, Susanne Forward, aki pszchológus és egyben incesztus-túlélő, nagyon gyakran beszél a saját történetéről nagy nyilvánosság előtt. Ő azt mondta, hogy ez eleinte még érzéseket hozott fel benne, de amit mostanában ezzel kapcsolatban leginkább érez, az az unalom. Tehát, őt a saját történetének feldolgozásában is segítette az, hogy nagyon sokszor, nagyon sok embernek elmondta. Ezt nem szabad azzal összekeverni, amikor valakit még az érdemi feldolgozás előtt, egy nagyon érzékeny időszakban megjelenítünk a médiában arccal vagy névvel.

– Janecskó Kata (Index): Én újságíróként általában inkább olyan összefüggésben szoktam nők elleni erőszakkal foglalkozni, hogy nem valami konkrét, névhez köthető esettel foglalkozom, hanem valamilyen általánosabb jelenséggel: például újonnan nyilvánosságra került statisztikai adatok, jogszabályalkotás kapcsán. Ilyenkor szintén nagyon fontos, hogy legyen a háttérben személyes történet, hogy közelebb tudja vinni, valóságossá tudja tenni az olvasók előtt a témát, de én sem látom be, hogy miért lenne fontos nevet és arcot közölni. Ha egy történetnek a részleteit megismerik az olvasók ­– hogy pontosan mi történt, kivel történt, név nélkül, de hogy egy fiatal lány, egy kisfiú volt vagy egy házasságban élő nő volt az áldozat –, szerintem annak elégnek lennie ahhoz, hogy valóságossá váljon ez a történet. Nincs szükség névre. Amihez még hozzá akartam szólni, az a felvetés, hogy hallgattassék meg a másik fél is, szólaljon meg az elkövető, az erőszaktevő, bántalmazó. Én tartanám magam ahhoz az újságírói iskolához, hogy meg kell próbálni megszólaltatni őt is, viszont lehet ezt az egészet árnyalni úgy, hogy ha például az erőszaktevő el is mondja azt, hogy a nő miniszoknyában volt, vagy ilyesmi, ezt le lehet írni, csak hozzá kell tenni, hogy egyébként az áldozathibáztatás egy általános jelenség. Ha ezzel árnyalódik az egész történet, akkor az olvasó szerintem meg fogja tudja ítélni, hogy kinek higgyen, vagy hogy kinek fogadja el az állításait.

– Makki Marie-Rose (Hetek): Hát, gondolkodtam én is sokat ezen az egész kérdéskörön: ez folyamatosan felmerül az újságírói munka esetén. Én mindenképpen amellett szavaznék, hogy semmiképpen nem szabad nevesíteni. Ha valaki abszolút és önkéntesen vállalja is a nevét, és tenni akar ezért az ügyért, mert annyira kikészült a saját életétől, én még akkor se szoktam leírni a nevét, mert beláthatatlan az érintett számára ott és akkor, hogy ennek milyen hatása lesz később. Azt mondják, hogy a médiában a mai napig nagyobb a férfidominancia, mint az élet egyéb területein: tehát egy ilyen szűrőn megy át a nők elleni erőszak témája; komolyan meg kell harcolni, hogy betehessük az újságba. Nem egy újságnál komoly probléma, hogy „adagolni” kell ezt a témát: nem lehet minden héten erről írni, vagy nem lehet komolyabban belemenni. Tehát ez mindenképpen egy folyamat – és ez a folyamat még mindig kezdeti stádiumban van, azt hiszem. Mindenképpen tematizálni kell a problémát. Az igazságszolgáltatás befolyásolása a média által szintén egy fontos kérdés, mert az igazságszolgáltatás részéről nem nagyon szeretik, ha beleszól a média – én ezt így vettem észre. Volt olyan, hogy kifejezetten emiatt kérték az áldozatok, hogy ne írjam meg az esetüket, mert tudtak olyan precedensről, hogy ez még rosszabb helyzetbe hozta az érintetteket. Tehát ez is komoly mérlegelést igényel, de semmiképpen sem szabályozás kérdése. Amit még mondani szeretnék, hogy én maximálisan vallom, hogy az elkövető lélektanát is ábrázolni kellene a médiában: meg kellene érteni, hogy hogyan jut el egy ember idáig. Egy eset mindig arra lehetőség, hogy megtaláljuk benne azokat az általános problémákat, amelyek esetleg sokak életében ott vannak, és hogy egy kicsit előre lépjünk mindannyian az életünkben. Tehát semmiképpen sem csámcsogni, a konkrét eseteket boncolgatni, hanem a megoldást kell keresni a médiának.

Bombera Krisztina (MTV): A férfiszerkesztők által, illetve a kereskedelmi eladhatóság által dominált médiában rendszeresen futok én is abba bele, hogy akarnék vinni egy témát, és azt mondja a szerkesztőm, hogy „Miért kell mindig ezekkel a sötét témákkal jönni, mért nem tudsz egy kicsit felengedni?” Ez a reakció nagyon gyakran, akár gyerekbántalmazásról, akár párkapcsolati erőszakról van szó. Tényleg gyakran megpróbálom, és 10-ből egy megy át, vagy inkább 20-ból egy…. Viszont mindig vannak olyan történetek, amelyek nem konkrétan az erőszak témája miatt jönnek fel, de megpróbálom kontextusba tenni azokat: hogy honnan jönnek egyes emberek, mi a sorsuk, mi vezetett oda, abba a szituációba, abba a bűncselekménybe, abba az öngyilkosságba… Egy konkrét példa: Karády Katalin élete, és hogy miért volt olyan rejtélyes szex-szimbólum… Szíjjal ütötték gyerekkorában, és az apja azt akarta, hogy fiú legyen…

– Ónody-Molnár Dóra (Népszabadság): A szerkesztőségeken belül a családon belüli erőszak-témák automatikusan a bűnügyi tudósítóhoz kerülnek, aki általában teljesen más szempontok alapján közelíti meg a témát, mint mondjuk én. Például elkapnak egy prostitútort, és mutatja a kamera, hogy ebben a házban zajlottak az események, és hogy ide hozták a prostituáltak az ügyfeleiket, és nézegetik azt a füzetet, ahol vezetve volt, hogy ki mennyit fizetett a nőknek… „Hát, szeretnék én ennyit keresni” – mondja az újságíró, és ezen nem akad fenn senki a szerkesztés során…. És akkor az ember elcsodálkozik, hogy tényleg nem tudja ez a szerkesztő, hogy bármilyen összeg is van odaírva, az biztosan kijelenthető, hogy a nőhöz ez az összeg nem került?! Ezek triviális dolgok nekünk, a szerkesztőségek szűrőjén viszont nem akadnak fenn az ilyenek. Nem azt mondom, hogy minden bűnügyi tudósító mellé oda kellene rakni egy másik újságírót is, aki árnyaltabban látja a témát, vagy van hozzá egyéb képzettsége, de azt azért gondolom, hogy nagyobb együttműködésre lenne szükség a médiában.

– Spronz Júlia (PATET): Hát, egyik nap néztem az interneten egy archívumban, hogy Papadimitriu Athina előállt a partnerbántalmazásos előéletével, és akkor ott ült, és Hajdú Péter kérdezte tőle, hogy: „De az első pofon után miért nem mentél el? Miért nem mentél el, amikor kilenc hónapos terhesen rugdosott?” Mire Athina nézett egyet, és elszégyellte magát, majd azt mondta, hogy „nem tudom”… Ne küldjük oda önmagában az áldozatot, amikor még nyakig van a történtekben, és maguk sem dolgozták fel. Mi azt gondoljuk, hogy ha nagyon-nagyon muszáj áldozatot megszólaltatni, akkor csak és kizárólag úgy történjen ez, hogy egy hozzáértő szakember is menjen vele, aki ilyenkor átveszi a mikrofont, és elküldi a bús francba a műsorvezetőt, hogy miért jön az ilyen áldozathibáztató sztereotip hülyeségeivel, és elmondja, hogy egyébként ezért és ezért nem ment el…

– Nő a hallgatóságból: Én csak a vesszőparipámhoz szeretnék hozzászólni: az áldozat mint megszólaló. Volt egy nő, aki őrületes bűncselekménysorozat áldozata lett, és amikor egy rendőrségi kommandó közreműködése révén kiszabadult a fogságból, amiben az erőszakos elkövető tartotta, akkor mindenféle sajtóorgánumnak interjúkat adott. Szerepelt a televízióban, képes újságokban, a Zsaru Magazinban – tehát mindenfelé szerepelt. Ez egy nagyon nagy esemény volt, és emiatt ráugrott a sajtó, és ő ezt önként vállalta. Később én csináltam vele egy interjút, persze nem névvel meg arccal. Ő azzal a svunggal jött ki a fogságából, hogy neki szarrá ment az élete, neki már minden baja van, testileg-lelkileg-anyagilag, minden szempontból tönkrement, de legalább segíteni akar másoknak. Ez a szándék az áldozatok jelentős részénél a motiváció… Ezt azért mondom, hogy nem csak az a motiváció lehetséges, hogy a saját ügyét akarja előmozdítani. Erről egyébként Judith Herman ír a Trauma és gyógyulás című könyvében mint a gyógyulási folyamat egy korai stádiumáról: ezzel az áldozat magát is gyógyítani akarja, illetve a társadalomnak is segíteni akar. De például ez a nő utóbb nehéz helyzetbe került: mert az elején tényleg csak segíteni akart, és csak ebben tudott gondolkodni, de egy fél év múlva már vinnie kellett a gyerekét óvodába, és a környezetében, ahová visszakerült, már mindenki fölismerte. Ez egy viszonylag szűk környezet volt, nem egy nagyváros. Azóta is ebben a környezetben él. Nem bánt meg semmit, egy iszonyat erős nő. De például abban, hogy ő végül a rendőrségnél helyezkedett el a későbbiekben, szerepe volt annak, hogy nem tudott csak úgy feloldódni a társadalomban, és akármivé lenni, hanem ebből a helyzetből egy védő közegbe kellett behúzódnia. Csak azt akarom tehát mondani, hogy az önként beleegyezés maximálisan felülvizsgálandó, és inkább ne fogadjuk el a nyilvánosság elé állásról szóló felajánlást az áldozat részéről, mert azzal kevesebbet árthatunk. Ha mégis elfogadjuk, akkor csakis az olyan esetekben, mint a Suzanne Forwardé… A „szakmai celeb”-ekre gondolok, akik azon kívül, hogy áldozatok, még más  témákban is kompetensek.

– Pap András László (ELTE): Mit tehet még az újságíró?

– Ónody-Molnár Dóra (Népszabadság): Nekem van egy saját technikám. Mindenféle emberjogi ügyben megpróbálok szociális munkással együtt lenni ezekben az interjúszituációkban, és végig vele együttműködve figyelemmel lenni az interjúalanyra és a történetre. Ez egy lehetőség, és szerintem nagyon fontos civil segítőkkel – akár szociális munkásokkal, akár jogvédőkel – az együttműködés. Ezt a lehetőséget valahogy – és megint csak a képzésre tudok visszautalni – tudatosítani kellene az újságírókban, már a gyakornoki szakaszban. Ez nekem se jött automatikusan… Másrészt, semmiképpen nem szabad felvállalnia azt a szerepet az újságírónak, hogy reményt csillant meg. Észleltem, hogy az újságírótól néha azt várják az áldozatok, hogy valami csodát tegyen, ha éppen megakadtak az igazságszolgáltatás vagy az egészségügy vagy a szociális rendszer útvesztőiben valahogy. Ez nekem is egy hosszabb tanulási folyamat volt, és nagyon nehéz még most is a helyzetet kezelni, amikor egy akut szituációval találkozom, és tényleg esetleg ez az egyetlen reménye az érintettnek. Noha lehet pozitív hozadéka, hogy a nyilvánosságra kerül egy ügy, a cikk megjelenése még semmit nem gyorsít föl önmagában…

Bombera Krisztina (MTV): Videóval, képanyaggal dolgozni nagyon nehéz ebben a témában. Egyrészt az időbeli korlátok miatt iszonyú nehéz értelmesen kontextusba helyezni egy ilyen esetet. Ha van például egy szomorú, családon belüli erőszakról szóló történet, és a híradós anyag 90 másodperc, akkor abban értelmes választ adni a nézőben felmerülő kérdésekre nem lehet. Ezer fontos kérdés van egy ilyen téma kapcsán, amire a választ az újságírók a civil szervezetek képzésein tanulják meg – de ezek a válaszok nem férnek bele az időbe, vagy a szerkesztő fogja kihúzni, azzal, hogy „ez nem prédikáció, hanem egy híradós anyag, itt most nem tanítunk, hanem elmesélünk egy történetet”. A másik nehézség a videóval az, hogy kitakarjuk normális esetben az áldozatokat. Sokszor volt olyan, hogy prostituáltakkal forgattam, akik hiányos öltözékben is odaálltak volna a kamera elé, de én saját hatáskörömben azt mondtam, hogy „nem, előbb felöltözünk, és nem, hiába egyezel bele, hogy adod az arcodat, mert szép vagy, én nem szeretném megmutatni az arcodat”. Én így döntök, de a másik újságíró nem így dönt, mert úgy gondolja, hogy megmutatni a prostituáltat mennyivel szexibb… Illetve, ha kitakarod a szereplőt, akkor sokszor kapod azt, hogy nem hiteles a történet.

– Balogh Lídia (MONA): Egy apró megjegyzést szeretnék tenni, és ez főleg az írott sajtóra vonatkozik. Nekem is van újságírói végzettségem, és én úgy emlékszem, hogy amikor írásgyakorlatról volt szó, mindig volt egy nyomás – sőt, azt megelőzően a középiskolában, az általános iskolában is –, hogy mindig fogalmazzunk úgy, hogy kerüljük a szóismétlést egy mondaton belül, de lehetőleg egy bekezdésen belül, és szép legyen az, amit írunk. Ez egy magyar sajátosság szerintem, mert a magyar nemzeti identitásnak fontos része, hogy a magyar nyelv milyen gazdag, milyen sok szinonima létezik egy-egy dologra, milyen gazdag képi eszköztára van. Ez egy beletáplált követelmény szerintem sokakban, akik az ennek való megfelelési kényszer miatt gondolkodás nélkül használnak szinonimákat. Például, az újságíró nem akarja kétszer leírni, hogy prostituált, és másodszorra azt írja, hogy örömlány, vagy éjszakai pillangó, vagy valami még ennél is cifrább kifejezést használ. És szerintem az örömlány kifejezés azért is kicsúszhat mindenféle rosszakarat nélkül valakiből, mert a prostituált idegen szó, és úgy érzi, hogy jobb az, ha egy szép magyar kifejezést használunk helyette… És van még a szerelemféltés mint kifejezés, aminek a használata ellen minden lehetséges fórumon fel szoktunk lépni. Tiltólistára kellene helyezni. Ezt a kifejezést egyébként nehéz is elmagyarázni egy külföldinek: valami olyan, mint a féltékenység, de annál sokkal többet implikál. A féltékenységre mint egy erőszakos cselekmény motivációjára hivatkozni önmagában is problematikus, de a magyar újságíró általában ezt se írja le kétszer egy bekezdésben, hanem az egyik esetben a szerelemféltés kifejezéssel helyettesíti, mert az szebb… Szerintem tudatosítani kellene az újságíróképzés során, hogy az esztétikai követelmények nem írhatnak felül minden más szabályt.

– Férfi a hallgatóságból: Tehát hallom, hogy tudatosítani kéne, meg ilyesmi: hogy oktatni kellene többet az újságírókat, meg tulajdonképpen az olvasókat is, és ezeknek biztos bizonyos mértékig van értelme, ugyanakkor egy idő után szerintem már nincsen értelme. Mert szerintem nagyon sokszor az újságírók teljesen tisztában vannak azzal, hogy mit mondanak, csak nekik eszük ágában sincsen máshogyan fogalmazni. Tehát itt ez az újságíró is egy áldozat, a saját tudatlanságának, tapasztalatlanságának vagy önreflexiójának az áldozata. Az újságíró arra gondol talán, hogy igazából az ilyenfajta beszédre, hogy „a nő verve jó”, meg ilyesmi, arra tulajdonképpen igény van a társadalomban, és ő mint médiamunkás szeretné kiszolgálni az ő olvasóit és nézőit. És ennek megfelelően neki esze ágában sincsen változtatni. Na most a kérdés az, hogy akkor viszont mi a teendő. Az etikai kódex ilyen szempontból valószínűleg írott malaszt, ugyanakkor mégiscsak egy hasznos dolog, mert van mire hivatkozni, ha van egy vita, adott esetben. És ugye a médiaszabályozás szerint ezek tulajdonképpen nem nagyon vitatható esetek: tehát a személyiségi jogok esetét kivéve, az, hogy ha valaki ilyen ostoba, régi sztereotípiák szerint beszél, hogy „éjszakai pillangó”, nincs az a médiaszabályozás Európában, amely ezen fogást tud találni. Viszont akkor előkerülhet az amerikai megoldás, hogy, mondjuk, ott van a Story magazin, és ott van benne a Damu Rolandnak a szerecsenmosdatása, hogy akkor fel lehet tenni a kérdést, például annak a hirdetőnek, aki abban az újságban hirdet, hogy tényleg úgy gondolja-e, hogy az ő kiváló termékének a brandje egy oldalon akar-e lenni ezzel a sztorival… És ezt szervezett módon lehet megoldani: és akkor tulajdonképpen megy mandínerből, a hirdetőkön keresztül. Ami persze nem mindig jó, mert abból is származhatnak problémák, de ezt egy sokkal inkább kivitelezhető stratégiának gondolom, sokkal több eredményt ígérő stratégiának, mint azt, hogy akkor most megint küldünk az újságíróknak egy etikai kódexet.

– Balogh Lídia (MONA): Igen, a hirdetők felé fordulás – hogy tényleg szeretnék-e azt látni, amit látnak – az egyik lehetőség. A másik a fogyasztók részéről az öntudatosabb kiállás, egy olyan akarat kinyilvánítása, hogy nem szeretnének például olyan viccelődést hallani egy reggeli rádióműsorban, ami megalázó és megfélemlítő környezetet teremt a szexuális erőszak áldozatai számára

– Férfi a hallgatóságból: Mintha azt mondanátok, hogy az újságírónak két feladata van. Egyrészt pszichológiai kezelőszemélyzetnek kell lennie, amivel teljesen egyetértek, másrészt az újságolvasók vagy nézők felé kell úgy lefordítania vagy tolmácsolnia az ügyet, hogy azok tanuljanak belőle. Mintha sokszorosan rétegzett feladatot kellene ellátnia az újságírónak… És ahogy beszéltetek, arra gondoltam, hogy ennek a dolognak esélye sincs rövidhírekben vagy rövid híradások esetén; ez csak kontextusba helyezett, nagyobb terjedelmű anyagokban érvényesülhet. Egyetértek a kontextualizálás követelményével, de ennek az elvnek nem látom a hiteles képviseletét a nyilvánosságban. A traumának a földolgozása mindig egy interaktív folyamat. Ha egyszerűen ülnek, és olvassák vagy nézik az emberek a híreket, és élvezik vagy elszörnyülködnek, de egyébként nincsenek benne a folyamatban, akkor szerintem esélytelen egy témának az autentikus módon való felületre hozása.

– Nő a hallgatóságból: Két dologra is reagálnék, ami itt elhangzott. Az egyik, hogy először is nem egy lépéssel kell a nagy problémákat megoldani. Tehát ne azt várjuk, hogy egy ilyen bonyolult dolognak van egy megoldása, hogy hozunk egy intézkedést és megoldódik. Azt gondolom, hogy az ilyen problémákat sokféle területen egyszerre indulva kell kezelni, és próbálni előremozdulni benne. Én mindenképp javaslom azt, hogy az arcokat vegyük le, vagyis a felismerhetőséget akadályozzuk meg, mert annak hosszú távú következményei vannak az áldozatra nézve. De javaslom azt is, hogy egyszerre menjenek hosszú és unalmas viták éjszaka a tévében, hosszú és kimerítő statisztikai elemzések a szaklapokban, képzés az újságíró-iskolákban, nyomás a középiskolákra: egy csomó minden menjen egyszerre – és egyszer csak az fog történni, hogy a 90 másodperces tudósítás egy értőbb talajra hull, kevesebbet kell benne magyarázkodni. Mert ez a tudatlanság most nagyon megnehezíti az újságíró dolgát: hogyan is fogalmazzon, hogy ne legyen direkt módon oktató, de mégis értsék.

– Férfi a hallgatóságból: Nem kérdés, csak megjegyzés, a büntető igazságszolgáltatás átláthatóságára vonatkozóan. Ez az alapja az egésznek. Biztos vannak a teremben olyanok, akik emlékeznek a Zsanett-ügyre. Hatalmas port kavart, hatalmas robbanás volt… azt hiszem, mindenki emlékszik, aki újságot olvasott és a televíziót nézte. Az akkori igazságügyi miniszter megbukott, és elnézést a kifejezésért, a vezető rendőrtisztek meg futkároztak, mint pók a falon. Így kezdődött az egész. Én az akkori környezetemnek meg azt mondtam, hogy figyeljétek meg, ez a hölgy – és mondom, hihetetlen, amit mondok, mert ez még a kezdeti szakaszban volt – hamis tanúzás miatt meg lesz vádolva. Sajnos bejött, amit mondtam. Itt nem kívánom részletezni, nagyon komplex, nagyon összetett kérdés ez. Ez gyakorlatilag a társadalmi küzdelem egyik része, ahol vannak a sértettek, és ahol a sértettek eredményessége adott esetben nagymértékben függ az adott társadalom civilizáltsági fokától, magyarul a demokrácia fejlettségétől. Ez döntő dolog, és e tekintetben a sajtónak, az egyesületeknek, a médiának segítenie kell. Még egy utolsó gondolat: azt illetően, hogy minden esetben minden ügyet hozzon a média nyilvánosságra vagy ne, az én megítélésem szerint általánosítani nem célszerű. Minden esetben célszerű a sértettet megnézni, a környezeti hátterét, és ezeknek az információknak és adatoknak a birtokában célszerű felelősségteljesen az újságíróknak és a médiumok dolgozóinak eldönteni, hogy vajon segítenek-e vagy ártanak a sértettnek.

– Pap András László (ELTE): Én a magam részéről zárógondolatként annyit tennék hozzá, hogy elképesztően fontosnak tartom általában azt, hogy – és azt gondolom, hogy ez a magyar fiatal demokráciának a fejletlensége vagy a visszafejlődésének az egyik oka – a felelősség hiánya. A felelősség nagyon szorosan kötődik ahhoz, hogy nincsenek tények, nincsenek adatok. Ez szerintem egy nagyon komoly probléma. Ehhez képest én hajlok arra – amire egyébként nem hajlottam korábban, mert az én szemem előtt az lebegett, hogy ez az egyik legnagyobb probléma a magyar közéletben – hogy nem nevesítünk. Én hajlok arra, hogy ezekben az ügyekben, pont azok miatt az okok miatt, amiről most beszéltünk, lehet kivételt tenni. És itt valóban lehet, hogy attól, hogy valami az igazságszolgáltatási rendszerbe kerül, még nem feltétlenül kell – vagy szabad –, hogy nyilvánossá váljon. De szerintem nagyon fontos, hogy rögzítsük, hogy az alapelv a nyilvánosság, és ehhez képest kevés, meghatározott esetben lehet kivételt tenni. Én a magam részéről ezt el tudom fogadni. És tényleg komolyan mondom, hogy nem ezt gondoltam, amikor ennek a beszélgetésnek a moderálására felkértek. És most megadnám a szót, hogy megjegyzéseket tehessetek.

– Makki Marie-Rose (Hetek): Megpróbálok nagyon röviden reflektálni az egyik hozzászóláshoz: hogy nem lehet hosszan pszichologizálni egy csomó médiában, ezt teljesen aláírom. A másik reflexióm, hogy amikor egy újságíró ténylegesen kapcsolatba kerül egy esettel, sok szakember munkáját kénytelen elvégezni, ha valóban tisztán akar látni – ezt nem tudja megspórolni. Nagyon sokszor szinte oknyomozó szinten kell belemenni a dolgokba, ha az ember hitelesen akar tájékoztatni. Még egy reflexió: egy másik újságnál dolgozó férfi kollégám megkérdezte, hogy én feminista vagyok-e, hogy a nők bántalmazásáról írok. Szóval ez a kategória Magyarországon, hogy ha valaki a nők bántalmazásáról ír, akkor az biztos valami elvadult feminista, férfigyűlölő, aki bosszút akar állni a férfinemen. És mondtam neki, hogy nem vagyok feminista, hanem arról van szó, hogy bármilyen olyan emberi reláció, amiben egy kiszolgáltatott ember helyzetével visszaélnek, legyen az gyerek, nő, fekete, fogyatékkal élő – teljesen mindegy, az engem felháborít, és amikor lehet, szót emelek. És úgy gondolom, hogy ezt a kontextust lehet megteremteni: alapvető érzékenységet próbálni adni az embereknek. Egy idő után akkor más hírt is tudnak úgy interpretálni, hogy az esetleg felháborítsa őket. Nyilván, a média feladatai sokszor különválnak. Valamelyik médium jobban bele tud menni, tud pszichologizálni, és van, amelyik csak a figyelmet tudja felhívni egyes esetekre.

– Janecskó Kata (Index): Én is a rövidhírek témájához akartam volna még hozzászólni. Én is azt tapasztalom, hogy gyakran szinte lehetetlen átverni a szerkesztőségen a nők elleni erőszakkal kapcsolatos témákat. Viszont, ha csak negyedévente is tud ilyet írni az ember, de mellette megírja azokat a mínuszos kishíreket, hogy a rendőrök elfogtak egy erőszakkal gyanúsított férfit, vagy távoltartást rendeltek el, ezzel legalább annyira jól a köztudatban lehet tartani a témát, szerintem.

– Horváth Éva (NANE): Én feminista vagyok. És szerintem is van egy komplex probléma, de én is azt gondolom, hogy kis dolgokkal is lehet előre menni. Kezdett az az érzésem lenni, hogy itt többen úgy gondolják, hogy ez annyira komplex probléma, hogy nem is érdemes nekigyürkőzni, mert úgyse tudjuk megoldani. Hát igen, lassú a változás, de vannak változások. Például a rasszista megnyilvánulások már eléggé cikik a sajtóban, míg a szexista megnyilvánulások nem azok. És régen valószínűleg a rasszista megnyilvánulások sem voltak azok. És ezen lehet dolgozni, apró dolgokkal el lehet érni változást.

– Spronz Júlia (PATENT): Volt egy felvetés, hogy lehet-e általánosítani mind a sértett, mind az elkövető oldalán – illetve, hogy be kell-e mutatni a elkövető előéletét, hogy mi vezetett odáig, hogy ez megtörtént. Én azt gondolom, hogy igen, lehet általánosítani, és hogy rossz irányba visz az a vonal, hogy ha próbáljuk megérteni az egyedi tényezőket, mert pontosan tudjuk, hogy akkor lesz valaki bántalmazó, ha azt gondolja, hogy a nők alacsonyabb rendű állatfajhoz tartoznak, mint a férfiak. Pont. És ha mindemellett még iszik, meg szomorú gyermekkora volt, és hat és fél milliós adósságot halmozott fel a szegény jószág, hát nem érdekel ­– ez mind félreviszi a fókuszt. Igenis, tessék általánosítani.

– Balogh Lídia (MONA): Én szeretnék arra utalni, hogy mi alapján ülnek itt a meghívottak. Mivelhogy a „16 akciónap a nők elleni erőszak ellen” kampány keretében zajlik ez a beszélgetés, ezért nem volt az cél, hogy olyan módon is ütköztessünk itt álláspontokat, hogy mondjuk megjelenjen itt az az újságírói hozzáállás is, hogy ki kell szolgálni azt a fogyasztói igényt, hogy az asszony verve jó, stb. Azt gondoltuk, hogy ez a kampány méltóságához nem illene, hogy ha ilyen módon engednénk össze újságírókat vagy véleményeket. Az volt a kiindulópont, hogy olyan újságírókat vagy civileket hívunk meg, akik abban egyetértenek, hogy a nők elleni erőszak egy olyan káros társadalmi jelenség, ami ellen a saját eszközeikkel szeretnének valamiféleképpen fellépni..

Bombera Krisztina (MTV): Nekem szerencsém volt, mert ugyan eléggé bozótban-dzsungelben szocializálódtam a médiában, de nem találkoztam olyan cinikus kollégával, aki a családi erőszak témában kiszolgálta volna a közönséget. Olyannal viszont nagyon sokka találkoztam, aki megdöbbentően tudatlan vagy képzetlen volt, vagy sztereotip volt a gondolkodása, a legnagyobb jóhiszeműség mellett is. A mai napig, amikor beszélgetek kollégákkal, hallom, hogy őszintén, jóhiszeműen tesznek fel kérdéseket: „de hát mért nem ment el az első pofon után?”, „miért nem hívja fel a barátnőit, hogy pakolják fel, aztán menjenek el?” Mondom, hogy „Figyelj, nincsenek barátnői!” „Hogyhogy nincsenek? Mindenkinek vannak barátnői!” „El van szigetelve, egyedül él, be van zárva, azt gondolja, nem ér semmit, nincs senkije, egész nap azt hallgatja, hogy szart sem ér.” Tehát azt gondolom, hogy ebben a témában a képzés, a mi képzésünk elképesztően fontos.

– Pap András László (ELTE): Én ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a társadalmi átláthatóság és a közéleti folyamatok tekintetében nincs különbség a minőségi és a bulvármédia között – egy oknyomozó újságíró és egy paparazzo munkája éppúgy meghatározza, hogy hogyan kerülnek be információk a közbeszédbe. Ha egy távolabbi analógiával zárhatok: skandináv krimiket olvasok, és ezekről azt mondják, hogy azt a szerepet töltik be, amit száz évvel ezelőtt Zola regényei. A skandináv országok azok, amelyek abszolút élen járnak a női jogok és az esélyegyenlőség tekintetében… és ehhez képest két dologról szólnak a skandináv krimik: családon belüli és egyéb, nagyon brutális nők elleni erőszakról, illetve a média szerepéről ezen jelenségek kapcsán – rendkívül tanulságosak!

 

2010. 11. 26. Pódiumbeszélgetés, ELTE